A lány a kapuban: Magyari Alda élete csúcsteljesítményére készül

A lány a kapuban: Magyari Alda élete csúcsteljesítményére készül

Magyari Alda 2019-ben debütált a magyar női vízilabda-válogatottban, majd két évvel később már a tokiói olimpián mutathatta meg, hogy mire is képes. Az ambiciózus és tudatos kapus most gőzerővel készül a következő megmérettetésekre, de közben vőlegényére és kiskutyájukra, Teddyre is szán időt. A BOM Alapítványnak adott interjúban elárulta, mit vár Párizstól, miért nagyszülei a példaképei, és azt is, hogy hogyan képzeli el a jövőjét.

2024 egy nagyon eseménydús év lesz számodra, és a vízilibada-válogatott számára egyaránt: az Eb, a Vb és az olimpia is hat hónapon belülre esik majd. Hogyan készíted magad mentálisan és fizikálisan erre az intenzív időszakra?

A 2023-as évvel szerintem már megalapozzuk ezt a nagyon hajtós, megerőltető jövő szezont. Azt gondolom, hogy a mentális felkészülés még nagyobb jelentőségű ilyenkor, mint a fizikális. Fejben erősen ott kell lenni, ráadásul három alkalommal is, de az olimpia a legfontosabb, ami a legmeghatározóbb minden élsportoló életében. Az idei év kárán tanulva, mentálisan kell jobban felkészíteni magunkat. A tested jelez, amikor elfárad, viszont ha tudat alatt megvan, miért is kell küzdened, akkor az hajt előre. Szeretnék a legjobb lenni, de már felnőttfejjel tudom, hogy nem lehet sajnos minden egyes alkalommal 100 százalékot nyújtani. Én azt a célt tűztem ki magamnak, hogy tartsak egy jó szintet, ami alá nem szeretnék menni, és így haladni, meccsről meccsre, mindig a következő lépésre koncentrálva. A fizikális felkészülésben pedig igyekszem mindig figyelni az edzőim utasításaira, és kihozni magamból a legtöbbet az edzéseken.

Mi lesz a legnehezebb kihívásod várhatóan 2024-ben?

Mivel még nem tartunk az olimpiánál, ezért azt mondanám, hogy a következő legnagyobb kihívás a világbajnokság lesz. Ott nagyon fontos, hogy az első kettő hely valamelyikén végezzünk, mert csak így lesz esélyünk kijutni Párizsba. Legutóbb másodikak lettünk a Vb-n, de egy pillanatig sem szabad, hogy emiatt elbízzuk magunkat. Amikor a tokiói olimpiára kijutottunk, nem azon izgultam, hogy mi lesz az ottani meccseken, hanem az előtte lévő megmérettetésekre figyeltem. Nem szabad tartalékolni a Vb-n, mindent bele kell adnunk az olimpiai kvalifikációért, utána pedig majd megfelelő edzéssel és pihenéssel ki tudjuk hozni magunkból újra a legjobbat.

Miért pont a vízilabdát választottad? Ez egy tudatos döntés volt?

Egyáltalán nem volt tudatos döntés, én kezdetben úsztam, aztán kosárlabdáztam, kipróbáltam különböző sportágakat. Az egyik kosár edzés után elmondtam anyukámnak, hogy nem szeretem ezt csinálni, fájnak a lábaim, mivel már akkor is nagyon magas voltam. Úgyhogy megbeszéltük, hogy keresünk valami más sportot nekem. Én gyakorlatilag a Honvédban nevelkedtem, kiskoromtól ott sportoltam, így anyukám javaslatára lenéztünk egy vízilabda edzésre. Már azonnal, a legelső edzés után azt mondtam neki: megvan a sportágam, amiben én olimpiai bajnok szeretnék lenni. Majdnem 10 évesen kezdtem, és a vízilabdánál is maradtam végleg, ami be kell valljam, nagyon jó döntés volt.

Mikor döntötted el, hogy ezzel szeretnél profi szinten foglalkozni?

Nekem egyből az az érzésem volt, hogy én nem tudom mit kell tenni ahhoz, hogy olimpiai bajnok vízilabdázó legyek, de egy napon mindenképp szeretnék azzá válni. Ez az igazi célom. Amikor beálltam a kapuba, mindig azt éreztem, hogy erre születtem. Az motivált, hogy nekem ez igazán megy, és nem megerőltető, imádtam edzésre járni. Éreztem, hogy ez az én sportom, amiben nagyon komfortosan érzem magam, és mindent ennek szeretnék szentelni. Már akkor, kicsiként az volt a fejemben tudat alatt, hogy ez lesz a fő irány az életemben, és így is lett.

Fontos számodra, hogy nem egyedül kell helytállnod, hanem egy csapatként versenyeztek?

Szerintem az egyéni teljesítmény, és az, hogy csapatban is helyt kell állni, kéz a kézben jár. Szoktunk azzal viccelődni, hogy igen, ez egy csapatsport, de a kapuban mégis egyedül állsz. Viszont én egyértelműen akkor tudok jól védeni, ha a csapat is odateszi magát. Ahogyan én tudom motiválni a többieket azzal, hogy extrákat védek, úgy ők is lelkesítenek engem a kapuban egy kiemelkedő teljesítménnyel. Kellünk egymásnak, segítünk és felhúzzuk egymást, amikor kell. Fontos, hogy bízunk a másik csapattársban, így tudunk megnyerni együtt egy mérkőzést.

Milyen karrierutat képzelsz el magadnak? Szeretnél vízilabda edzőként elhelyezkedni?

Én a kezdetektől fogva vízilabda edzőként képzeltem el magam, azon belül pedig kapus edzőként. Nagyon szeretem a gyerekeket, és a személyiségemből adódóan jól tudok velük együtt dolgozni. Határozott vagyok, amikor kell, de rengeteg olyan visszajelzést kaptam a kisebbektől, hogy motiválom őket, és szeretnek velem edzeni. Korábban már tartottam egy-egy edzést fiatalabbaknak, most is szoktam, ha időm engedi. Emiatt jelentkeztem a Testnevelési Egyetem edző szakjára, ami most a felkészülések miatt kicsit a háttérbe szorult, de legkésőbb a párizsi olimpia után szeretném befejezni. Nehéz helytállni egyszerre két helyen, én pedig nem szeretek félmunkát végezni, mindegyik területből a maximumot akarom kihozni, ezért kellett újratervezni a tanulmányaimat.

Mit tanácsolnál annak, aki szintén élsportoló – esetleg pont vízilabdázó – szeretne lenni?

Amit elsőként megkérdeznék az pont az a kérdés, amit én éreztem, mikor elkezdtem vízilabdázni: ha becsukod a szemét, akkor látod-e magad a dobogó tetején egy olimpián? Az első edzésen, amikor beugrottam a vízbe, és megfogtam a labdát, átfutott az agyamon ez a kép, ami addig egy sportnál sem volt így. Azt gondolom, megvannak ezek a közhelyek, hogy küzdeni kell, viszont, ha valaki nem érzi magában a potenciált és nem elhivatott, akkor nem biztosan ez az útja. Azt tanácsolnám még neki, hogy egy edzést is úgy fogjon fel, mint egy versenyt, és hozza ki magából a maximumot.

Ki a példaképed és miért? Hogyan inspirált ez a személy a pályafutásod során?

Számomra a nagymamám a példaképem, aki diszkoszvető-világbajnok volt, mielőtt lesérült. A nagypapámmal ketten adják ki a tökéletes mintát, hiszen mindketten sportoltak, de emellett dolgoztak is, és gondoskodtak egy szép családról. A papám egyetemen is tanít, az irodájában pedig kint van egy újságcikk a nagymamám egyik sporteredményéről. Amikor kicsiként láttam, mindig azt mondtam, hogy én is ezt szeretném: kint lenni valakinek az asztalán, mint büszkesége. A nagymamám nagyon sokat edzett, tanult és dolgozott, tudom, hogy mennyi mindent feláldozott a céljaiért. A sérülése után testneveléstanár lett, majd három gyereket felnevelt, és azt gondolom, hogy a kitartásában nagy szerepet játszott a sport.

Mit adott neked személy szerint a BOM ösztöndíj?

Szerintem nagyon fontos, hogy az élsport mellett a tanulásra is szorítsunk időt, hiszen a nagymamám példájából kiindulva, bármikor jöhet egy nem várt sérülés. Szeretnék az élsport befejezése után is erős alapokon állni, és más tudásomból meríteni. Ezért örülök a BOM ösztöndíj lehetőségének, mert a kezdetektől fogva fontos volt nekem, hogy az olimpiai sikerek után dolgozni kezdhessek edzőként. A feszített tempó miatt most az edző szak befejezése a párizsi olimpia utáni időszakra tolódott, de a későbbiekben igyekszem fókuszáltan a tanulmányaimra koncentrálni. Nagyon jó közösség alakult ki a BOM Alapítványnál, sajnos a közös bowlingozáson nem tudtam részt venni, viszont nagyszerű érzés, hogy ennyire odafigyelnek az ösztöndíjas sportolókra, ez nagyon megtisztelő. Tényleg fontos számukra, hogy jól érezzük magunkat és megismerjük egymást.

Amikor éppen van egy kis szabadidőd, azt mivel töltöd szívesen?

Nagyon szeretek sütni és főzni, imádok különleges ételeket az én szájízemre formálni. A vőlegényem is nagyon örül ennek, szokott segíteni is, de inkább a kóstolás részében ügyeskedik. Amikor van egy kis szabadidőm, akkor otthon pihenünk és filmet nézünk, vagy elmegyünk kirándulni és túrázni a kutyusunkkal. Hat hónapja lettünk Teddy gazdijai, aki egy bobtail kiskutya, és sok örömöt hozott az életünkbe. Az adja a legnagyobb feltöltődést nekem, ha együtt lehetek a szeretteimmel.